Melanconia araba

Salé, Rabat közelében. 1980-as évek közepe. Egy fiatal tinédzser, Abdellah, barátját keresi a szieszta idején. Egy csapat fiú megtámadja, sértegetik, megpróbálják megerőszakolni. A játékon múlik. Úgy érzi, haldoklik. Menekülni. Megszökik egy homofób társadalom elől, amely meg akarja címkézni őt, aki már ismerte a homoszexuális vágyat. Ez lesz az első a négy fájdalmas bukás közül, amelyek mindegyikében úgy érzi, hogy Abdellah haldoklik, kis belső halálok, amelyekből erősebben és tudatosabban lép ki, mint korábban, hogy saját álma felé fusson, rendezővé váljon. Elfutni. Ez az egyetlen ereje, az egyetlen módja annak, hogy szembenézzen Marokkó erőszakosságával és néhány rossz szerelmének forgószelével. Az „Arab melankólia” egy fiatal marokkói testét és költői lelkét mutatja be, aki belebotlik a sors virtuozitásába, metaforikus értelemben meghal, és újjászületik, amputálva, de erősebben, mint korábban. Elado. Marrákesben. Párizsban. Kairóban. Taïa a szentimentális nevelés szakaszait követi vissza az emlékezet helyeinek újralátogatásával, bensőséges, éles, költői stílusban leírja az „én” zűrzavarát a csata közepén.